Jelen esetben nem igazán a gondolkodásmódra gondolok, hiszen a halaknál talán ez nem igazán számottevő, mind inkább arra, hogy mekkora különbségek lehetnek hal és hal között. Méretben, pikkelyben, úszásformában, vagy esetlegesen hegymászásban. Ugyanis egyes halak, meg sem próbálkoznak efféle merészségekkel, míg mások játszi könnyedséggel másznak meg egy vízesést, a szájukkal.
Egy hawaii lakos, történetesen egy gébféle igen ritka módot fejlesztett ki, ugyanis a szájával mássza meg a szigetek vízeséseit. Az erős sodrás leküzdése fontos feladat a gébek életében: a folyók felső szakaszán lerakott ikrákból kikelő fiatal példányok nagyjából a teljes életüket azzal töltik el, hogy valahogy visszakapaszkodjanak a sebes folyású vizek szikláin, hogy ők is ívni tudjanak.
A bátor halfajta családjára, a gébfélékre az jellemző, hogy a hasukon található szívószervvel rögzíti magát, azonban a Sicyopterus alfaja tagjai inkább a szájukkal szívják oda magukat a sziklához, és úgy araszolnak felfelé. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a módszerrel, akár 100 méter magas vízesésekre is felküzdi magát az apró halfajta.
A dél-karolinai és minnesotai kutatók szerint a Sicyopterus az amúgy táplálékszerzésre használt szívó módszerét fejlesztette tovább mozgásra is alkalmas eszközzé. Richard Blob, a tanulmány egyik szerzője szerint is mindössze arról van szó, hogy a halak vízszintesről függőlegesre állították a táplálkozásukat.
