Ha valaki ragadozóhalas horgászatra adja a fejét, előbb-utóbb találkozik a kérdéssel: milyen orsót válasszon? Nagyon leegyszerűsítve és a hazai piaci viszonyokhoz igazodva főként két lehetőség áll rendelkezésre – a hagyományosnak mondható, itthon elterjedtebb peremfutó orsó és az ún. baitcaster, vagy ahogyan felénk legtöbben ismerik, a multiorsó. Kijelenthetjük, hogy ez a két legnépszerűbb és legelterjedtebb változat. Európában inkább a peremfutó hódít, de az Egyesült Államokban vagy Japánban (mindkét nemzet óriási ragadozóhalas tapasztalattal bír) egyértelműen a multi dominál – feltehetően a földrajzi sajátosságok miatt, mivel tenger veszi körbe őket.
Természetesen mindkét típusnak megvannak az előnyei és hátrányai, mindkettőnek megvan a saját tábora és számos érvet fel lehet sorakoztatni mindkét módszer mellett, illetve ellen. Van, aki az egyiket szereti jobban, van, aki a másikat, de nehéz lenne egyértelműen kijelenteni bármelyikről, hogy jobb, mint a riválisa. Ebben a kérdésben valószínűleg ez a cikk sem fog igazságot tenni, de nem is ez a cél. Legyen ez inkább csak egy általános ismertető.
I. Külső
A multiorsók és a peremfutó pergetőorsók közötti legszembetűnőbb különbség a nagyon eltérő kialakítás. A horgászathoz nem értő, avatatlan szem számára is azonnal feltűnik, hogy a két dizájn tulajdonképpen egyetlen ponton sem egyezik. Ez a sajátos működési elvükből fakad, hiszen emiatt mindkettő más felépítést igényel, de erről majd később.
Látványos az eltérés (forrás: shimano.com)
II. Rögzítés
A legárulkodóbb jel
Különböző gyártók (pl. Black Cat) részéről vannak ugyan próbálkozások arra, hogy hibrid, mindkét módszerhez alkalmazható botot gyártsanak, és technikailag egy hagyományos orsótartóra valóban felszerelhető mindkét típus, én mégis azt mondom, hogy mindig válasszunk az adott módszerhez megfelelő eszközöket. A multiorsó szükségszerűen közelebb helyezkedik el a bottesthez, mint a peremfutó, tehát nem ideális a hosszú talpakkal szerelt gyűrűsor; a hagyományos orsók pedig éppen ilyet igényelnek a dobástávolság maximalizálása érdekében.
Baitcaster és peremfutó orsó elhelyezkedése a boton
A különbség a gyűrűsor tekintetében is egyértelmű
III. Ár
Nem érdemes átsiklani a kérdés fölött, hiszen a két típus között ár tekintetében valóban jelentős eltéréssel találkozhatunk. Értelmetlen lenne konkrét típusokkal szemléltetni a dolgot, hiszen minőség szempontjából nehéz a két különböző módszer valamelyik típusát egymáshoz viszonyítani - az összehasonlítás márpedig csak így lenne hiteles, mégis elmondhatjuk, hogy a multiplikátor orsók mindig drágábbak, mint a velük hellyel-közzel azonos szinten lévő peremfutó társaik - ezt a két típusra jellemző, különböző technikai megoldások eredményezik. Leegyszerűsítve: ugyanazért az összegért sokkal jobb hagyományos orsót vehetünk, mint baitcastert.
A dob külső végállásban van - Így ne dobjunk sohasem!
Helyes dobpozíció dobás előtt
Ebből fakad az is, hogy ez a típus nem szereti a nagyméretű, nehéz vagy vontatás során nagy ellenállást kifejtő műcsalikat. Túlzás lenne azt állítani, hogy alkalmatlan az efféle csalik használatára, de a határait mindenképpen szem előtt kell tartani. Amennyiben mégis nagyhalas csalikat szeretnénk bevetni, érdemes arányosan nagyobb méretű orsót is választani – nem véletlen, hogy ugyanaz a típus olykor 1000-es és 8000-es méretben is elérhető. Ezáltal viszont a felszerelésünk összsúlya nő, és aki végigpergetett már egy egész napot, tudja, hogy ebben a műfajban minden deka számít. Egy hosszabb, kapástalan peca során akár többszáz alkalommal is bedobjuk majd kitekerjük a végszerelékünket, így inkább az a kívánatos, ha az eszközeink súlyát a szükséges minimumra csökkentjük.
Három különböző zsinórvezető – „T”, ovális és kör alakú
Ez technikailag egy tökéletesnek mondható megoldás, hiszen a dobra nehezedő terhelés egyenletesen oszlik el, a zsinórcsavarodás pedig gyakorlatilag nulla; ugyanakkor dobásnál épp ez a működési elv jelenti a nehézséget. Mi is történik ekkor? Miután az orsót üresbe tettük (tehát átkattintottuk a kis kart, ami technikailag tulajdonképpen egy tengelykapcsoló), a dob forgását (jelentősen) már nem fékezi semmi. Mivel helyesen beállított fékek esetén a csalink akár önmagától is, a súlyánál fogva szépen lassan lehúzná a zsinórt, hüvelykujjunkkal rá kell fognunk a dobra. Ezt kell elengednünk a lendítés után a megfelelő pillanatban, hogy szabad utat adjunk a levegőben repülő végszerelékünknek. A rossz hír azonban az, hogy a fizika törvényeit nem lehet kiiktatni, így azok az orsónk egészére, így a dobjára is óhatatlanul hatnak. Miként nyilvánul ez meg? Az a zsinórmennyiség, amit a csalink a vízfelszín eléréséig és a becsobbanásig lehúzott maga után, számunkra elegendő lenne (ahogyan a peremfutó orsó használata során történik). A meglendített és szabadon eresztett csali viszont úgy hat a dobra, mintha a zsinórt valaki a végénél fogva erőteljesen megrántaná. A dob forgásának sebessége szükségszerűen mindig nagyobb, mint a levegőben repülő csalié és jóval kisebb mértékben is lassul. A dob a csali becsobbanása (vagy ha úgy tetszik, az elképzelt rántás) után is tovább akar pörögni, ezáltal egy jó adag zsinórt még elkezd maga elé letolni (esetleg visszafelé magára tekerni), kialakítva ezzel a beszédes „madárfészek” nevezetű jelenséget. (Ezt egyébként a külföldi szakzsargon is bird nestként, tehát ugyanígy emlegeti.) Egy ehhez hasonló komolyabb gubancot általában a zsinór részleges vagy teljes eltávolítása és cseréje old meg, de egy egyszerűbb változat is csak a peca hosszú időre történő felfüggesztésének árán javítható a helyszínen.
Ezért tanulható nehezebben ez a módszer, hiszen itt a dobás után még nincs befejezve a folyamat, a figyelmünk nem lankadhat, a dobot a megfelelő pillanatban fékeznünk kell. Ez a gyakorlatban a botot tartó kezünk hüvelykujjával történik, de a mérnökök figyelmét sem kerülte el a téma: megalkottak egy olyan fékrendszert, ami ezt hivatott kiküszöbölni. El is érkeztünk a következő szignifikáns különbséghez, ami olyan fontos, hogy külön fejezetet kapott.
V. Fékrendszer
Ha a működési elvet részletező bekezdésnél azt találtam mondani, hogy azt nem könnyű érthetően leírni, akkor visszavonom – az igazi nehézség számomra a különböző fékrendszerek szemléltetése. Először is egy orsóban alapvetően azért van szükség fékrendszerre, hogy a megakasztott hal ennek ellenében végezzen munkát, ezáltal fokozatosan fáradjon. Enélkül önmagában a zsinór és a bot természetesen nem lenne elég hatékony. Gondoljunk csak arra, hogy milyen, amikor spiccbottal véletlenül termetes halat akasztunk – borítékolható a szakadás. (Ennél a módszernél a „fékhatást” begumizással igyekeznek elérni.)
A hagyományos peremfutó orsók esetében (akár első-, akár hátsófékes vagy harcifékes orsókról beszélünk) a fékhatást féklamellák közötti súrlódás mértéke adja. Ezt az erőt egy szorítócsavar (ismertebb nevén fékcsillag, de ezt csak az elsőfékes orsók esetében hívják így) segítségével növelhetjük vagy csökkenthetjük. Egyszerűen fogalmazva: minél jobban egymáshoz szorítjuk ezeket, annál nehezebben fordul el a dob – ahogyan a fékpofákat szorítjuk a féktárcsákhoz lassításnál. A fékerő függ többek között a féklamellák anyagától, mennyiségétől, nagyságától, a szorítás mértékétől, közöttük található szennyeződéstől vagy nedvességtől. A féklamellák egymáson történő súrlódása extrém esetben olyan mértékű hőt is termelhet, ami már befolyásolhatja a fékhatást, így egyes típusokon (pl. Saltiga) a dob elején körkörös hűtőbordákat is találhatunk. Fékerő szempontjából véleményem szerint az elsőfékes orsók a leghatékonyabbak és legpraktikusabbak. Itt elegendő hely áll rendelkezésre a lamelláknak (szemben mondjuk egy hátsófékessel, mely ezáltal soha nem lesz olyan hatékony), a szabályozás gyorsan és kényelmesen kivitelezhető, nem kell a bot vagy a saját kezünk alatt keresztülnyúlkálni. Hagyományos orsók használatánál tehát egyszerű a dolgunk: adott egy tartomány, amelyen belül szabályozhatjuk az orsónk fékerejét egy csavar tekergetésével és ennyi. Nem ennyire egyszerű viszont a helyzet a multiorsók terén.
A nagy csillag, amit előre vagy hátra tekerhetünk
A második rendszer a tengelyfék vagy dobfék. Ez a tengely forgását szabályozza, szerepe a tengely fékezése, legfontosabb jellemzője pedig az, hogy a beállított fékhatás állandó, nem fordulatszámfüggő. Ennek állítócsavarja szintén a hajtókaron belül, a tengellyel egy vonalban található és viszonylag nehezen tekerhető.
A tengelyfék állítócsavarja – sikerült melléfókuszálnom, de a lényeg talán látható
Ha húzunk rajta, az a dobástávolság rovására megy, hiszen a repülő végszereléknek még ezzel az erővel is meg kell küzdenie, ugyanakkor a gubancolódás lehetősége csökken. Ha meglazítjuk, a dob sokkal szabadabban képes futni, tehát messzebbre dobhatunk, de könnyen gubancolódhat a zsinórunk. Ennek a kettőnek a tökéletes arányát ki kell kísérletezni, de kezdőként mindenképpen indítsunk erősebben meghúzott dobfékkel és dobjunk rövidebbet. Inkább áldozzunk fel pár métert a távolságból, mint pár métert a zsinórunkból. Ezt a féket mindig az alkalmazott műcsalihoz érdemes beállítani – addig lazítsuk, míg feltartott bottal a csalink a saját súlyánál fogva szép lassan ereszkedni tud, de amint földet ér, abban a pillanatban a dob forgása is megáll.
A harmadik fék az előzőnek a finomhangolását teszi lehetővé és segítségével csökkenthető a korábban tárgyalt jelenség, miszerint a dob a szükségesnél tovább forog. Nagyon leegyszerűsítve ez az a rendszer, amit azért kapott helyet a multiorsó belsejében, hogy a hüvelykujjunkat (mellyel a dobot a dobás végén fékezzük) helyettesítse. Legfontosabb jellemzője, hogy fordulatszámfüggő, a dobot annak forgásának függvényében fékezi. Ennek szabályozása az orsó üres, szabad oldalán lehetséges. Ezt általában egy fedél eltávolítása után tudjuk megtenni, de vannak külső állítási lehetőséggel szerelt orsók is. A fékhatást a különböző gyártók különböző módokon érték el és folyamatosan egymásra licitálva rukkolnak elő a jobbnál jobb technikai újításokkal. A dob fékezése történhet többek között mechanikus módon, súrlódásos vagy röpsúlyos megoldással, mágneses elven kialakuló örvényáram segítségével, digitális (mikrochipes) rendszerrel, és a felsoroltak különböző együttes használatával. A mérnökök ráadásul folyamatosan fejlesztenek és jönnek ki a legújabb megoldásokkal.
Néhány fotó a teljesség igénye nélkül
Ezek részletes elemzésébe talán nincs értelme mélyen belemenni, olvasóim nagy részét minden bizonnyal már enélkül is rég elveszítettem, a megmaradt néhány fanatikus pedig ezután távozna. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a különböző megoldások eltérően fejtik ki a hatásukat. Van, hogy a dobás első harmadában látványos a működés, majd a dob lassulásával hirtelen megszűnik; más megoldásnál viszont épp fordítva van. Előfordulhat, hogy a kisebb erejű lendítéseknél egészen máshogy érvényesül a fékhatás, mint a távoli dobások esetén. Ezt állandóan monitoroznunk kell és csak a körülményekhez folyamatosan alkalmazkodva érhetünk el sikereket.
Számítok rá, hogy sokan legörgettek idáig és csak a végkövetkeztetésre kíváncsiak, így az ő kedvükért megpróbálok levonni valamiféle konklúziót. Összegezve az eddigieket, tekintsük át a teljesség igénye nélkül, mik a két különböző típus előnyei és hátrányai:
ELŐNYÖK
PEREMFUTÓ ORSÓ
MULTIORSÓ
HÁTRÁNYOK
Látható, hogy pusztán a tulajdonságaikat figyelembe véve lehetetlen állást foglalni bármely típus mellett. Én inkább azt mondom, hogy döntsön a feeling és az élmény, amit egyik vagy másik nyújt. És egyébként is, miért ne használhatná valaki akár párhuzamosan mindkettőt?
