Horgászok zöme nyílván belegondolt már, hogy minek vagy kinek is köszönhetik ezt a remek szórakozási lehetőséget. Most utánanéztem kicsit, hogy honnan ered a halászat és horgászat. Mióta van jelen hazánkban és kik alakították, módosították, tökéletesítették.
Tanultuk, hogy a finnugor népek őshazáját a nyelvészeti, régészeti, növény- és állatföldrajzi és egyéb tudományok eredményei alapján a Volga-Káma vidékétől nyugatra határozták meg. Az alapvetően halászó, vadászó népesség nemcsak állattartással, de kezdetleges földműveléssel is foglalkozott. Őshaza vizei között élve, a halászat az élelmiszerszerző tevékenységek közé tartozott. Ezt bizonyítja a számos finnugor származású halnév (hal, meny, tathal, keszeg, őn) és építmény, szerszám (háló, para, „halúsztató fa”, vejsze, horog, hajó).
A honfoglalás után a magyarság olyan vizekre érkezett, mely dúskált a halakban. A Kárpát-medence a természeti feltételek és a vízrajz nyomán számos őshonos halfajta számára biztosít ideális életkörülményeket. A környező hegységekről a síkságra lefolyó csapadékvíz évente hatalmas árvizeket okozott. Ám minden rosszban van valami jó. Az árvizes területek természetes táplálékban gazdag halbölcsők voltak. A vizes-mocsaras részeken sok halfaj elszaporodott, mely hatására hazánk legendássá vált halgazdagságáról.
A nomád pásztorok szezonális élelemszerző tevékenységéve vált a halászat, míg a 900-as évek végétől, már tartósan letelepedett személyek voltak a halászok. A jelentős halászközösségek nagy folyóink – Duna, Tisza, Dráva, Maros, Körösök – partján alakultak ki, ahol több ember közös munkája eredményezte a sikeres halászatot. Az államalapításkor a halászok szabad foglalkozásként űzték ősi mesterségüket.
A szabadságot meggátolva, a XI-XII. századtól királyi rendeletek szabályozták ezt a tevékenységet. Könyves Kálmán (1095-1116) volt az, aki a halászati jogot, mint királyi privilégiumot, úgynevezett regálét próbálta kezelni.
Az Árpád-házi királyok uralkodása idején a vízterületeket zömének halászati joga a földbirtokosok, várispánok, főnemesek kezében összpontosult. Korai történelmünk nyomai alapján bebizonyosodott, hogy Szent István (997-1038) és az utána következő királyok halban gazdag vizeket adományoztak apátságoknak és püspökségeknek, a kereszténység meghonosításának idején.
A XI-XIII. századi oklevelekben emlékeznek meg olyan halászokról, akik uruknak bizonyos halmennyiséggel szolgáltak, valamit megjelentek az első halászfalvak is. Nekik fogásuk kétharmad részét kellett földesuruknak beszolgáltatni, az apróhalat viszont teljes egészében megtarthatták. Akkoriban minden egyes parasztember halászott, saját készítésű, egyedül is használható eszközökkel, ezzel kiegészítve a család élelmezését. A későbbi törvények már kiterjedtek a halak megfogására, feldolgozására, értékesítésére, vízhasználtra, a víz tulajdonlására, a halászat és halgazdaság jogi kereteire is. Különböző birtokviszonyok alakultak ki, melyek a kolostorokat, apátságokat, püspökségeket érintettek.
Nagy változás II. András (1205-1235) idején volt, amikor a személyes, úgynevezett hűbéres függésen alapuló földbirtoklás magántulajdonná szilárdult. IV. Béla (1235-1270) már Szeged városának halászati jogait rendezte és bővítette. Ennek következtében a város halászata nagymértékben fellendült.
Nagy Lajos (1342-1382) uralkodása alatt már 4000 halász élt a Tisza parti településen. Ebben az időben már voltak szabad halászok, akik később részesek is lehettek, más szerveződésben bérlőkként, árendás halászokként folytatták mesterségüket. Közöttük jobbágyok, majd a XVII. század végétől céhes halászok is dolgoztak. A hal szerepe a nép élelmezésében igen jelentős volt. Értékét növelte, hogy a halászat királyi jog, úgynevezett regálé volt évszázadokon át. A király ezt a jogot átruházhatta apátságokra, földesurakra. Ezek a királyi adományok az ott élő halászokat a kolostorok, várurak és földesurak ellátására kötelezték.
A XV. században Mátyás király (1458-1490) olasz mintára már haltároló medencéket építtetett a visegrádi királyi vár környékén. Abban az időben halászták, tárolták és esetenként, királyi ajándékként, az európai uralkodók udvaraiba szállították a hatalmas vizákat és tokhalakat.
A máig meglévő tatai Öreg-tavat Zsigmond királyunk (1387-1437) szintén főként haltárolási célból létesítette. A halászat jelentőségére utal például, hogy a Dózsa-féle parasztháborúban (1514) mintegy 3000 halász vett részt. Ekkor a vizakereskedelem olyan népszerűségnek örvendett, és olyan nagy tömegben volt jelen a piacokon, mint a magyar export szürke marha. A magyar halászat szárnyalásának azonban véget vetett a történelem. Halászatunk első nagy hanyatlása a török uralom idején kezdődött el. A sanyargatott lakosság a biztonságot nyújtó vizek környéki nádasokban, mocsarakban keresett menedéket. A nagyszámú embernek élelemre volt szüksége, ezért a bujdosók minden időben és minden eszközzel fogták a halat.
A XVI-XVII. század feudális viszonyai közepette, és a polgári társadalom kialakulásának kezdetén, amikor a halászat jogát a vizekkel, sőt magukkal a halászokkal együtt adományozta, vagy elvette a királyi hatalom, sok ellentmondás és rendezetlenség jellemezte a magyar halászatot. A halászati jog tehát a földbirtok tartozéka volt, általános lett az a jogértelmezés, mely a halászatot regálé eredetű nemesi előjognak tekintette, azt is elismervén, hogy a városok, a kiváltságos területek lakóit egyetemlegesen szintén megilleti ez a jog. Az egyházi és világi birtokosok a legértékesebb vizeiket tilalmasnak nyilvánították. A jogtulajdonos ezeket egyéb regálékhoz hasonlóan igyekezett hasznosítani: vagy robotot igénybe véve a maga hasznára halásztatott, vagy a hasznosításra vállalkozó halászoktól, akik városi polgárok is, a maga jobbágyai is lehettek, zsákmányrészt, illetve éves bérleti díjat követelt. A másodrendű, de még jövedelmezően hasznosítható vizeket zsákmányrész ellenében jobbágyfalvak vagy jobbágyok vállalkozó közösségei halászták. Az értéktelen, külön jövedelmet nem ígérő kisvizeken szabad volt a halászat a jobbágyok számára.
A valóságos bérlői jogviszony a XVIII. századtól lett igazán jellemző a legjobban jövedelmező, nem ritkán egy-egy birtokos összes halászó vizének hasznosítására. Ebben az időben a halászati jogot sok esetben halászati céhek, vagy jobbágyok alkotta communitasok bérelték.
A XIX. század második felében hatalmas méreteket öltő folyamszabályozási munkák hatására következett be a magyar halászat második hanyatlása. A szabályozások kétségtelenül óriási fejlődést jelentettek a nemzetgazdaság számára, azonban természetes vizeink halgazdagságának lassú pusztulását is eredményezték. A halászat és az ezzel összefüggő ősi foglalkozások fokozatosan sorvadásnak indultak. A népesség táplálkozási szokásai is kezdtek lassan átalakulni, a hal egyre inkább elvesztette azt a kitüntető helyet, amelyet korábban betöltött. Ezt a folyamatot elsőként talán Hermann Ottó ismerte fel, és igyekezett a lehetőségekhez képest orvosolni azt. Hatalmas gyűjtőmunkával, a megsemmisülés előtti utolsó pillanatokban gyűjtötte össze az ősi magyar halászat módszereit, néprajzi és kultúrtörténeti vonatkozásait (A magyar halászat könyve, 1887).
A halászat viszontagságos helyzete, a jogviszonyok tisztázatlansága országos rendezést kívánt, s erre végül is 1888-ban került sor, amikor létrehozták hazánkban az első halászati törvényt. Hogy ez az akkori körülmények között milyen gondos előkészítés után történt, mi sem bizonyítja jobban, hogy módosítására csak 1925-ben került sor. Alapjaiban azonban egészen a második világháború végéig ez a törvény és az ezt megalapozó koncepció szabályozta hazánk halászatát.
Zárt vizek voltak a mesterséges halastavak és az olyan vizek, amelyekből a halak egy másik haltartó vízbe nem juthattak át. Minden egyéb víz nyílt víznek minősült. Ezeken a törvény a halászati jogot a part-, illetve a medertulajdonhoz kötötte. A törvény végrehajtása során felmerülő szakértői feladatokat az Országos Halászati Felügyelőség látta el, amely szervezet halászati kérdésekben a földművelésügyi miniszter szakigazgatási szerve volt. A szabályozás kötelezővé tette a reáltagságon alapuló halászati társulatok megalakítását is, így 1911-ben már 79 halászati társulat volt a jelentősebb közvizeken és mintegy 273 ezer kh (katasztrális hold; 1 kh = 0,5755 ha) vízterületen gyakorolták jogaikat.
Az 1900-as évek végén létesített tógazdaságok többnyire a bérlőnek és a terület tulajdonosának közös vállalkozásai voltak. Befektetéseik 2-3 év alatt megtérültek. Az első világháborút követően a tóépítkezések erőteljesen folytatódtak, nagy lendületet kapott a szikes területek halászati hasznosítása (a hatalmas hortobágyi halgazdaság tóegységeinek építése). A második világháború pusztításai után mindent újra kellett kezdeni. A halgazdaságok és a halállományok jórészt megsemmisültek, a korábbi szervezeti formák pedig gyökeresen átalakultak.
Természetes vizeken 1946. január 1-től csak az halászhatott, aki halász-, vagy horgászjeggyel rendelkezett. A halászat szakszerű irányítására és ellenőrzésére a földművelésügyi miniszter kinevezett az Országos Halászati Felügyelőségen belül halászati felügyelőket.
Az ötvenes évek elején a stabilizálódó viszonyok mellett a haltenyésztés jelentős állami támogatáshoz jutott, létrejött a szövetkezeti rendszer.
A fejlesztések és a tóépítések hatására az 1980-asévek végére az ország már több mint 20.000 hektár halastóval rendelkezett és a halzsákmány mintegy 40 000 tonnára nőtt. Ennek körülbelül háromnegyed része származott a halastavakból, míg egynegyede a természetes vizekben termett.
Karikás Brigitta
