A békák hozzá tartoznak a vízi élővilághoz, ez kétségtelen. Számos fajjal találkozhattunk már egy-egy vízparton, vagy annak környékén. S ahogyan a levelibékának, úgy a kecskebékának is megvan a maga jellegzetessége. A kecskebéka hangja sokszor megtöri a tóparti csendet, de valamiért ettől olyan egész az egész.
A kecskebéka egy rendkívül elterjedt kétéltű, amely – mint az utóbbi évek DNS-vizsgálatai kiderítették – valójában nem önálló faj, hanem a tavi béka és a kis tavibéka természetes hibridje, így fennmaradása mindkét faj jelenlétét igényli.
A faj leginkább a tavi békák életvitelét folytatja, mivel ritkán merészkedik távol a víztől, és veszély esetén is azonnal ott keres menedéket. A szárazföldön akár 1 méteres ugrásokkal közlekedik. Mint rokonai, a kecskebéka is ragadozó, hosszú nyelvével ragadja meg különféle ízeltlábúak, elsősorban repülő rovarok közül kikerülő áldozatát.
Telente a hideg miatt kénytelen vermelni. Sarokgumója lehetővé teszi, hogy a talajba ássa be magát, de gyakrabban választja téli álma helyszínéül vizes élőhelye iszapját.
A tavaszi előbújást követően megkezdődik a párzási időszak, ilyenkor esténként a fajkomplex hímjeinek kuruttyolásától hangos a vízpart. Sokáig a kis tavibéka önállóságát kérdőjelezték meg, míg a DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a kecskebéka a fajkomplex hibrid tagja. A hibridizáció során a szülők örökítő anyaga egy bonyolult, sok tekintetben máig tisztázatlan mechanizmus révén egyenlőtlenül kerül az utódba. Egyes vélekedések szerint a kecskebéka egy kialakulóban lévő új faj.
Az vízbe rakott peték megtermékenyülésüket követően néhány napra egy tápláló és védő funkciót ellátó kocsonyás burokba kerülnek. A kikelő ebihalak fejlődésük során számos vízi rovarlárvát pusztítanak el.
